Good morning Vietnam

Eljött a szerda. délelőtt Csipetkéék elvitték azokat a cuccokat, amiket Nekik tettünk félre, illetve befejeztük a saját pakolásunkat.Mikor végeztünk elindultunk még ey kis sétára, anyukám elment a gyerekekkel kifizetni a maradék számlákat, én pedig részt vettem egy teljes test masszázson, lávaköves hátmasszázzsal kombinálva. Fantasztikus élmény volt, még egy hónappal utána is emlékszik rá a szervezetem, ahogy a meleg lávakövek a hátamon vannak, és jóeső meleget sugározva lazítanak el. Nagyon feltöltődtem az útra tőle. Sajnos az út strapája maga mindezt elég hamar lenullázta... :)

Este aztán kimentünk a reptérre, illetve előtte Csipetkéhez még vittünk némi cuccot, ami miatt végül úgy döntöttünk két taxival megyünk, nem zsúfolódunk bele egybe. Amikor kiértünk még ott találkoztunk a varronővel, mivel az egyik varratott ingnek volt némi hibája és azt kijavították nekünk és utánnunk hozták. Csipetke felfedezte, hogy van egy service a reptéren, aminek a lényege, hogy segítenek vinni a csomagokat, illetve a külföldieknek segítenek a becsekkolásnál, hogy odakapjanak ahová kellene. Na ez a szolgáltats semmit nem ér, javaslom nagy ívben elkerülni őket. 600 ezer dongot kérnek, de gyakorlatilag semmit nem csináltak, csak  a csomagot vitték, ahhoz meg azért ez drága összeg, pláne, hogy voltak kocsik is....

Na a csekkolásnál jött az első probléma, túl nehéz a csomag amit feladnánk, 150 kg kb....Ezt tudtuk, de változó, hogy hányszor szólnak, a vietnámi légitársaság naná, hogy akkor amikor 2 gyerekkel megyünk hazafelé, 11 csomaggal... Na mindegy, akkor egy nagy bőrönd visszavesz, és vehettünk ezektől a jópofa hordár csalóktól plusz jó drága pénzért fantasztikus kézipogyásszokat, amikbe átpakolhattuk, a bőrönd pedig maradt Csipetkénél. Az egyik kis csomagnak már az első behúzáskor szétjött a zippzárja, sebaj, mire jó a ragasztószalag....

Így aztán lett a 10 csomagból 11, és a 3 kéziből 5+ a babakocsi.....fantasztikus volt átkelni a rengeteg ellenörzőkapun. AZtán odamentünk a kiírt kapuhoz, ahol persze egy lélek sem volt, se kiírás semmi, Anyukám mondta is, hogy 99%-ban átpakolják máshová az indulást, kerestünk is egy kijelzőt, kiírták, hogy 14-es kapu. Átcuccoltunk, majd vártunk. Mivel nekünk standby jegyünk van el kellett kapni a kapitányt, hogy apukám beszélhessen vele telefono a helyünk érdekében. Vártunk egy csomót, közbe a gyermekek el voltak, szerencsére Kristóf nagyon jól bírta a várakozást. Mivel nem jött a személyzet, és már gyanúsan közel volt az indulás időpontja elmentünk leellenőrizni a kaput újra, erre visszarakták a 21-esre az indulást....rohanás vissza, tudtuk, hogy a személyzet már a gépen van ilyenkor, lecsúsztunk róluk. Apukám ekkor önállóan felhívta a kapitányt és beszélt vele éppen, amikor mi is elkaptuk Őt a folyosón, bemutatkoztunk, hogy igen mi vagyunk azok a hozzátartozók, akikről a volt kollégája beszélt az imént. Így aztán szerencsésen alakult a visszafelé út is, Kristóf anyukámmal a bussiness-en, én pedig a turistán, elsősorban, egyedül egy hármas ülésben, ugyanúgy ahogy kifelé. Ebben a nagy rohanásban azonban elvesztettük Saci egyetlen olyan cipőjének a felét, egy jó kis bőrszandált, amelyiket megtűrte a lábán. Egyébként mindent levesz, cipőt, zoknit, a harisnyát is megpróbálja csak az nem szokott sikerülni :)).

Amikor még lent várakoztunk a kapunál lettem figyelmes arra, hogy a mozgólépcsőn milyen csoportosulás td kialakulni. Az oka egyszerű sok vietnami, fiatal, idős egyaránt, nem mer rálépni. A vidékiek zöme itt lát előszőr mozgólépcsőt, és fél tőle, sikongatnak, nevetnek, és végül lejönnek a rendes lépcsőn.

Amikor elkezdték a beszállítást én előre mentem Sacival, anyukámék a végére maradtak, nála volt a jegy és az útlevél is. A bejáratnál volt egy földi személyzethez tartozó lány, nála elkezdtem összecsukni a babakocsit, hogy elvigyék az utazás idejére. Közben ő csevegő hangon megkérdezte, hogy hova utazom, mire mondtam, hogy Budapestre....Na ezt nem kellett volna, elkezdett tipródni hogy akkor hova küldesse a babakocsit, és nem volt hajlandó tovább küldeni..mert hogy akkor a többi csomagot is feladhattuk Budapestig és akkor ezt is úgy kell, hiába mondtam, hogy nem tudtuk feladni, azok is csak Frankfurtig mennek nem hitte el....Aztán azzal próbáltam érvelni, hogy a többi csomagtól függetlenül a babakocsira mindenképp szükségem lesz Frankfurtban, de ez sem érdekelte...meg kellett várni, hogy anyukámék utolsóként beszállva megmutasság a csomagjegyüket, amelyen tisztán látszott, hogy minden csomagunk csak Frankfurtig megy, és már be is léphettem a gépbe...

Az utazás amúgy eseménytelenül telt, a gyermekek a 12-ből 8 órát aludtak, a maradék időben ettünk, olvastunk, beszélgettünk, szóval eltelt.

Frankfurtba felvettük az összes csomagot, szerencsére mindegyik meglett. Két kocsit bírtunk ketten tolni, azokat telepakoltuk, a babakocsi is rá ment a tetejére, Saci a kenguruban elöl, a hátamon a hátizsák, anyukám vállán két csomag, és még Kristóf is húzott egy kis böröndöt. A gyerekek egyébként hősként viselkedtek, fantasztikusan együttműködtek velünk, Kristóf hatalmas segítség volt. Mivel lépcsőn ezt a mennyiséget nem tudtuk felvinni magunk, a kocsikat ellenben nem lehetett emeletre feltolni, úgy döntöttünk, hogy a vasút helyett busszal megyünk át a másik terminálra...buszra felcuccoltunk, buszról lecuccoltunk, eszméletlen volt. Amikor átértünk bementünk a baba-mama szobába kicsit rendbeszedni magunkat, meg Saci is kapott egy kis szopit. Az ingemből csavarni lehetett a vizet, úgy átizzadtam. Ezek után odamentünk a Malév pulthoz, ahol szerencsére senkit nem érdekelt, hogy milyen súlyú a csomagunk, úgyhogy mindent fel tudtunk adni amit csak akartunk. Maradt a hátizsák, a babakocsi, és még két táska, amiket a mi ruinunkkal már simán elvittünk. Kristóf talált valami pénzbedobós játékot, tekintettel arra, hogy milyen fantasztikusan viselkedett be is fizettük egyre. Átmentünk a biztonsági ellenőrzésen, ahol valami folyadékot kiszúrtak, sajnos azt elvették, meg beszólt a pasi, hogy ezek azért kicsit nehezebbek, mint amit fel lehet vinni a repülőre, de csak undokoskodott, tenni szerencsére nem tett semmit. Elmentünk keresni wc-t, mert Kristófra rájött a pisilnem kell, de azonnal dolog, úgyhogy oda tettünk egy kis kitérőt. Mire megtaláltuk a Malév beszállító pultot már elkezdett velünk veszekedni a nő, hogy hol jártunk eddig, meg akár el is intézhette volna, hogy nélkülünk induljon el a gép, komolyan úgy éreztem magam, hogy mindjárt a sarokba küld minket, mint a tanitónéni a rossza gyermeket, holott, semmi különúton nem jártunk, csak olyan baromi bonyolult az átvilágító rendszerük, hogy ennyi idő átjunni, gyerek mellett meg ha pisilni kell hát nem várhatunk, még az kellett volna, hogy a folyosó közepén bepisil... na mindegy feljutottunk a gépre, mondanom se kell, hogy még legalább 20 percet várakoztunk és még utánunk is jött utas a fedélzetre...

Na de ezek után a Frankfurt-Budapest szakasz már gyerekjáték volt, pillanatok alatt otthon voltunk. Kristófot itt érte a legnagyobb élmény, amikor bemondták magyarul szövegeket. Hátraszaladt (mert ők itt is bussinessen voltak) és boldogan újságolta, hogy anya magyarul is bemondták a dolgokat, és sugárzott a kis arca, hogy végre érti amit a mások mondanak :)

Otthon aztán ott várt  Apa a reptéren, és boldogan ölelt át minket, hogy végre újra együtt vagyunk :) és vitte a csomagok zömét is :)))